Kép: Ḫattušaš egyik jelképe, a Nap.)

Az indoeurópai mitológiák már régóta elég jól ismertek ahhoz, hogy sziklaszilárd értelmezési hagyományok kapcsolódjanak hozzájuk. A görög–római, indiai és germán mítoszok beépültek a köztudatba, majd a 19. századi indoeurópai nyelvcsaládfa megalkotása után ezeknek a kapcsolatrendszerét is ehhez igazították. A nyelvelmélet döntően határozta meg, hogy mit gondolunk ezen mítoszoknak egymáshoz való viszonyáról.

(Kép: A CTH 76B Alakšanduš és Apaliunaš nevével. A személynév és az istennév is görög kapcsolatokról árulkodik. Saját készítésű grafika a KBo 19.74 alapján)

Az utóbbi állításra csak egy példát említek elöljáróban, Apollónét. E görög isten nevét több lehetséges görög eredetre vezették vissza, kapcsolatba hozták az ἀπέλλαι (apellai) családi ünneppel, de már Platón is három különböző görög szóból eredeztette (ἁπλοῦν [aplun] = egyszerű, ἀπόλουσις [apoluszisz]  = tisztulás, ἀπόλυσις [apolüszisz]  = megváltás). A nevet belső képzésű görögként könyvelték el, ezért amikor előkerült az i. e. 13. század elejéről származó CTH 191 (Manapa-Tarḫuntaš levele a hettita királyhoz), nagy meglepetést keltett az abban szereplő Apaliunaš istennév. Azóta már világosan látható, hogy ilyen módon a hettitán keresztül az akkád Nergal isten aplu Enlil (Enlil fia, szó szerint örököse) epitheton ornansa került a görögbe önálló istennévként, végső soron a sumer ibila (ibila, i₃-bi₂-la, ibila₂, i₃-bi-lu) szóból eredeztethető. Minden elemében Mezopotámiára vezethető vissza ez az isten. Ez magyarázza, hogy a Naphoz kötődő tisztelete mellett miért éppen íjászként képzelték el, hiszen Nergalnál tűnik fel az a képzettársítás, hogy a „gyilkos Nap” a nyilaival okozza melegben megjelenő betegségeket, mint például a döghalált. Ez összevethető akár az Iliasz leírásával, melyben a Trója földjére érkező görögök Apollón templomának megtámadása után járványban szenvedtek. A mezopotámiai elemek pedig hettita közvetítéssel kerültek a görög mitológiába, mert a pregörög népek és a kései hettiták egészen biztosan kortársak voltak, és azonos helyen éltek. Az Iliaszban Apollón hangsúlyosan a lükökhöz kapcsolódik, és Norbert Oettinger szerint a lüd Qλdāṥ megfelelője. A hettita–luvi nyelvű réteg jelenléte Trójában ma már evidencia, miután egy tisztviselő, Tarẖuntanu pecsétnyomója előkerült.

Ez a közvetett közel-keleti származás más helyeken is kimutatható lenne, azonban ha a görög mitológia ilyen szoros közel-keleti eredetét, és mindennapos hettita együttélését kimutatnánk, nagyon nagy gond támadna azzal a nyelvelmélettel, miszerint a hettita nyelv csak egy mellékága az indoeurópai nyelvcsaládnak, és nem vett részt aktívan a nyelvcsalád további alakulásában. Ez a modell pedig pont azért keletkezett, amiért a mitológiák értelmezése is: már készen volt, mire a hettita nyelvet megfejtették. Amikor a hettita nyelv körüli problémák megvilágosodtak, nem a nem működő (azaz téves jóslatokat tevő) nyelvi modellt dobták ki, hogy újraértelmezhetővé váljon, hanem a hettitát mellékágnak nyilvánították, így az anomáliákkal már nem kellett többé törődni. Nagyon egyszerű, és működőképes eljárás, csak éppen a tudományosság kritériumainak nem felel meg. Bár ma már tudjuk, hogy konkrétan településkontinuitásokkal kell számolnunk, azaz a hettiták óta folyamatosan lakottak azok a települések, amelyeknek nevei már a hettitában is megfeleltethetők (például Apašaš = Epheszosz, Taruiša = Trója, Millawandaš = Milétosz, Lazpaš = Leszbosz, Parḫa = Perga, Taršaš = Tarszosz, Tuwanuwa = Tüana), tehát a hettita nyelvet beszélők közvetlen kapcsolatban voltak a pregörög–görög lakossággal, mégse ötlött fel a nyelvi modell felülvizsgálatának szükségessége, holott ezek az élő kapcsolatok feltétlenül befolyásolták a beszélt görög nyelvet, amit a nyelvelmélet soha nem vett számításba. Ez pedig alapvetően rengetné meg a már berögzült, de teljes mértékben prekoncepciók halmazára épített nyelvi időrendet is. Ehelyett jöttek a mellékág megerősítésére szolgáló elméletek már a 40-es évektől, így az indohettita (Sturtevant), vagy az ezzel szögesen ellentétben álló anatóliai (Renfrew) elmélet, illetve a kurgán-hipotézis (Gimbutas), az örmény-elmélet (a grúz Gamkrelidzétől). Az 1930-as évek azzal teltek, hogy magyarázatot próbáljanak találni a jelenségekre anélkül, hogy alapjaiban kéne újragondolni az IE nyelvcsaládfát. Ennek eredményeképp született meg az anatóliai nyelvek főágtól elkülönítésének mítosza.

60–70 éve a nyelvészet még úgy gondolta, hogy a görög törzsek eredetileg nem indoeurópai nyelvet beszéltek, majd a Mediterráneumban kaptak IE felülrétegződést. Vagy ennek a fordítottja, miszerint IE népek, de a helyiektől vettek át nem-IE elemeket. A gyakran előforduló ssz, nt, nth hangkapcsolatokat a nem-IE nyelv szubsztrátumának-szupersztrátumának tartották (attól függően, milyen irányú átvételre gondoltak). Ha a görögök IE-népek, akkor a korahellászi korban vették át Hellasz eredeti lakóitól szerezték be ezeket. (Csak példaként Jakov Abramovics Lencman: Korai rabszolgatartó államok az Égei-tenger medencéjében, 1955) Ma már tudjuk, hogy ebben a hangtani jelenségben éppenséggel a hettitához (és vélhetően a hurrihoz) hasonló, és ezen hangkapcsolatok indoeurópaisága, egyáltalán az indikátor szerepük nem is nagyon kerül szóba. Ezzel szemben a hettita nyelvtörténet elméletében is megjelenik ugyanaz az elem, miszerint az anatóliai nyelvek egy nem-IE nyelvű népességre telepedtek rá, és ezzel lehet minden anomáliát magyarázni. Pedig valójában az akkád nyelv tigrisi nyelvjárása, azaz az óasszír nyelv hatása az egyetlen, ami adatolható, a protohatti elméletnek semmilyen régészeti, vagy történeti alátámasztása nincs. (Erről részletesen később szándékszom írni.)

Šiuš és konklúziói

(Kép: Az Erciyes Kültepéből nézve. Saját fotó.)

Koncentráljunk tehát a hettita mitológiára, amely bizonyítja azt, hogy a hettitáknak nem csak a kultúrája hatott a későbbiekben más területekre, hanem a hettita nyelv is. A fentebb említett Apaliunaš névalak ugyanis nem csak a görög Apollón nevének idegen eredetét mutatja, hanem még az etruszk Apulu-Aplu nevekre is jobb, azaz közelebbi találat, vagyis a név alapján logikusabb azt feltenni, hogy az közvetlenül a hettitából származik, mint hogy a görög névalakok alakultak úgy az etruszkban, hogy végeredményben hasonlóbb lett az eredetihez. Az aiol Aplun hasonlóképp. A legfontosabb jelenségek mind arra utalnak, hogy éppenséggel a hettita–hurri mitológia az indoeurópai mitológiák centruma, kiindulópontja, nem pedig egy önálló belső fejlődéssel létrejövő, de mindenestül kihalt mellékága. Ennek pedig konkrét bizonyítéka az, hogy ezeknek a döntő többsége közvetlenül vezethető vissza az akkád istenvilágra, az pedig a sumerre. Tehát vagy azt kéne feltételezni, hogy a sehonnan nem adatolt PIE nyelvek hatottak már a sumerre is, vagy azt, hogy egyáltalán nem volt PIE egészen a hettitákig. Az első feltevés abszurdum, a második viszont az elmúlt kétszáz év tudományának szemében meredek következtetés.

A hettita mitológia időben első ismert ténye a legkorábbra keltezhető dokumentumban a CTH 1-ben olvasható, amelyben egy Anittaš nevű uralkodó az i. e. 18. század végén ír a saját hadjáratairól. Ebben felváltva a ^dIŠKUR és ^dŠiuš istennevek szerepelnek. A szöveg helyenként nehezen értelmezhető, de összességében úgy tűnik, ^dŠiuš Neša helyi istene, és úgy vált Anittaš saját istenévé, hogy Kuššarából kiindulva elfoglalta Nešát, majd székhelyévé tette. ^dIŠKUR fordítása általában „Viharisten”, mivel a későbbi hettita mitológiában Tarḫuntaš viharisten vált főistenné, és Iškur a sumer mitológia egy kevéssé fontos időjárásistene, ennek alapján teszik fel, hogy a Viharisten fogalma már meglehetett e korai hettita korban is. Tarḫuntaš attribútumai gyakorlatilag megegyeznek a közel-keleti és görög időjárásistenekkel. Hármas villám, emberi formában ábrázolva fejszét, kétélű fejszét (labrüsz) tart a kezében, szent állata pedig a bika. Ennek alapján Tarḫuntaš gyakorlatilag azonos Zeusszal, ám számomra a revelációt az jelentette, amikor Nešában Anittaš kaszárnyájának romjai mellől felnéztem az Erciyes-hegyre. Az anatóliai felföld általában felhőtlen, tiszta egén a szinte mindig felhőkbe burkolózó hatalmas vulkán a Viharisten képzetének minden aspektusát megmagyarázza, egyértelműen hasonló az Olümposzhoz, ami Thesszália legmagasabb pontja. Az Erciyes Anatólia legmagasabb pontja, olyan magas, hogy Sztrabón készpénznek vette azt az állítást, hogy a Földközi- és Fekete-tenger partjairól is látszik. Abban a pillanatban értettem meg, hogy a Šiuš és Zeusz nevek hasonlósága nem lehet a véletlen műve.

Sajnálatos módon Šiuš neve ezzel el is tűnik, többet nem jelenik meg, csak egy hasonló, Tarḫuntaš húga, Šaušga személyében, aki körülbelül Ištar szerepét játsza. I. Ḫattušiliš mintegy száz évvel később minden tekintetben szakított Anittaš örökségével, még abban is, hogy az Anittaš által lerombolt Ḫattušašba tette a székhelyét. Neša mégis jelentős maradt, hiszen a hettiták még a nyelvüket is našilinek (neszainak) nevezték. A történettudomány azt mondja, hogy egy forrás nem forrás. Ez esetben viszont a Šiuš név előfordulásának ténye jelentős még akkor is, ha mitológiai hátteréről nagyon keveset tudunk. Összeolvadása a többi hettita viharistennel érthető, viszont ha valóban van köze Zeusz nevéhez, az azonnal érvényteleníti a PIE *dyeu-ph₂tēr rekonstrukciót, amivel mostanság próbálják a latin és görög istennevet közelíteni egymáshoz. Ez esetben ugyanis eredetiként csak az š-kezdet jöhet szóba, majd sz>z hangváltozás, tehát a görög birtokos esetű Diosz (és a latin Deus) másképp magyarázandó.

A luvi Tiwat isten neve gyakorlatilag azonos azzal a köztes alakkal (*tiwaz), amelyre a skandináv Týr nevét vezetik vissza. A Rigvéda Dyáuṣ istene önmagában nem cáfolja ezt, hiszen a Védákban jelentős számú isten jelenik meg a hurri mitológiából. Bár a Védákat korábbinak tartják a hurriknál, ezért az utóbbiaknál szokás védikus befolyást feltenni, valójában a Védák kora csak becslés. A 19. századból származó becslés, amikor sem a történelmi, sem a filológiai ismeretek még nem voltak alkalmasak pontos kormeghatározásra. Mégis egy abszurd módon korai dátum a Védák keletkezésének ma elfogadott ideje, és ennek semmiféle történeti alátámasztása nincs. Dyáuṣ esetén ráadásul még a nyugaton általánosan elterjedt időjárásra utaló attribútumok sincsenek meg annak ellenére, hogy Égi Atya a név fordítása. A rekonstrukcióhoz a kapcsolatot egy szanszkrit összetétel teremtené meg, a Dyáuṣ Pitṛ́. Alapvetően az istennevek nem összetételből szoktak keletkezni, az összetételt kell későbbinek feltenni. Iuppiter és Dyáuṣ Pitṛ́ esetén is könnyen feltehető, hogy egymástól függetlenül kapták az „atya” jelzőt (vö. pater), míg a Zeusz és Šiuš szavak ezektől szintén függetlenül függnek össze egymással, és csak a görögben létezik mindkét forma, mert ott eredendően megvolt mind a kettő, a hettita Šiuš és a hurri Teššub is.

Tarḫuntaš és Teššub

(Kép: Teššub ábrázolása a Yazılıkaya sziklatemplomában. Későkor, saját fotó.)

A védikus Dyáuṣ ugyanis egy egészen más úton közelíthető meg, így a latin Deus és a görög Diosz is. A hurrik főistene a hettitákéval azonos hatáskörű, részben azonos mitológiájú. Ő volt Teššub, aki egyérteműen az ešnunnai Tišpakkal azonos. Keleti terjedése adatolt az urartui Teišeba, és az elámi Zaišpīššiya révén, így a Közel-Kelet és az Indus vidékének kapcsolata is igazolható, túl azon, hogy ezek a kapcsolatok minden bizonnyal már az akkád korban léteztek. A Dyáuṣ, Deus és Diosz nevek sokkal meggyőzőbben hozhatók párhuzamba Teišebával, mint Zeusszal. Tišpakhoz tartozik eredendően Mušḫuššu, a kígyószerű állat, ami a hettitáknál Illuyankaš alakjában tűnik fel, nagy szerepet játszva a Viharisten mítoszaiban. Ugyanez a görög mítoszokban már mellékfigura, mint a mocsári Hüdra. A görög mitológiában az indoeurópai mítoszfejlődés általános jelensége tapasztalható, a sárkányok népmesei figurává válása, ahol ezek tulajdonságai jórészt megegyeznek a hettita eredetivel: nagy erejű, de buta jószágok, ellentétben a keleti sárkányfigurákkal. Ez még az időt is meghatározza, hiszen Tišpak és Mušḫuššu csak az i. e. 2. évezred elejétől kerülhetett képbe, amikor Ešnunnában Ninazu kultuszát váltotta Tišpaké, és Ninazu lett Mušḫuššu formájában Tišpak jelképe. Mušḫuššu később Marduk jelképévé vált, aki Asszíriában Aššur istennel azonosult. Mindez egybevág azzal, hogy az óasszír kor kiterjedt kereskedelmi hálózatában fontos szerepet játszó Anatóliában megjelennek a mezopotámiai hatások, párhuzamosan a hettiták első említéseivel. A hettiták ekkor vették át az óasszír írást, és az asszír kultúra számos lényeges elemét, bőségesen mutathatók ki az akkád nyelvi és kulturális hatások.

És még nincs vége az időjárásisteneknek. A már említett Tarḫuntaš (Taru) az etruszkoknál egészen biztosan megjelenik Tarchon nevében, illetve egy gyakori családnévben, a Tarquiniusban, amely az etruszk Tarchna városnévből jön. Ennek is megvan a védikus párja Tārkṣya formájában. Ennek madár alakja utalhat az eredetére, egyúttal azt az eltávolodást is mutatja, ami Dyáuṣnál is látható. Tarḫuntaš nevével a kelta Taranis, és a germán Thor is összevethető, utóbbinak jellemzői azt a fejlődést mutatják, ahogy egy időjárásistenből harcos lesz. Tarḫuntaš neve az anatóliai nyelvekben Trquδ, Trqqñt, Trqqas, Trqqiz, akiket Zeusszal azonosítottak, és a kör bezárult. A nevet természetesen egy PIE tőből vezeti le a nyelvészet (*terh₂ = legyőz, átmegy, Hutter 221), miközben a tarû akkád szó egyik jelentése „átáztat” (ŠL 86, Æ 32, MZL 142), ami a Viharisten számára lényegesen jobb eredeztetés, és meg is felel a hettiták akkádos kultúrájának. Itt is világosan látszik, hogy a nyelvészet számára fontosabb egy PIE szó rekonstruálásának lehetősége, mint a történeti tények figyelembe vétele.

*Perk^wunos

Az indoeurópai időjárásistenek másik köre a szláv, balti, és szanszkrit környezetből ismert per- tövű istennevekből áll. Tevékenységi körük megfelel az előzőekben említetteknek. Esők, viharok, villámok jelképei, ezzel együtt természetesen az esőkből következően a föld megtermékenyítői. A nevekről sok fantáziálás látott napvilágot neves nyelvészektől is, amikben egyetlen közös van, hogy nincs semmi megalapozásuk azon felül, hogy mindenképpen PIE nyelvi környezetből szeretnék levezetni. Ilyen George Dunkel állítása, miszerint a *perk^wunos PIE szó Dyáuṣ égisten epitethonja lett volna, és a *diwós Dyáuṣ (Dyáuṣ fia) értelemmel azonos. A szótő egy szimplifikált *per- (ütni) igető lenne, esetleg egy *pérk^wus (tölgy) főnév. Az utóbbinak a latin quercus szó és a protogermán *ferhwa lenne az alátámasztása, az előbbinek még az se kell. Az isten neve tehát vagy „ütő”, vagy a „tölgyfák ura”, és mindezt még szinkretizálják is, miszerint a magas tölgyfákat előszeretettel csapkodja a villám (Mallory, Delamarre), mintha a *per- igető és a *pérk^wus főnév eleve összefüggne egymással. Mindebből merész bakugrással akár időjárásisten is lehet.

Az istennévhez kapcsolódó fogalmak, de egyes ilyen nevű istenek között furcsa módon hegyekkel, kövekkel kapcsolatos jelentések is feltűnnek. A lett Pērkōns kövek összeütésével okozza a mennydörgést (Mallory). A kelta *ferkunyo (Delamarre) alapján a Hercynian hegységnevet is ide vezetik vissza (az Ardennek kelta elnevezése). A protogermán *fergunja (Kroonen) hegyet, hegységet jelentene. Az ónorvég Fjörgin mennydörgésisten erdős vidékeken lakik, a gót fairguni (erdős hegység), óangol firgen (hegy, hegység, fás hegy) kifejezések pedig a hegyvidékekre utalnak.

Néhányan ugyan felteszik, hogy a hettita Taru istennek köze lehet ezekhez, de a nyelvi előítéletek azt mondatják, hogy ők is *Perk^wunos istent tisztelték, de a nevét lecserélték a korábbi epitethonként funkcionáló, „legyőzni” jelentésű névre (Kloekhorst, Hutter) – bár fentebb láthattuk, hogy ez az etimológia is légből kapott prekoncepciókra épül. A PIE mitológia nagy tudorai közül eddig még keveseknek jutott eszébe alaposabban körülnézni a hettita mitológiában. A hettita Peruwa, Pirwa, Peruna, Piruna istennevek a hettita nyelv peru(na) szavára mennek vissza, amelynek jelentése „szikla, kő, hegy” (Güterbock). Peruwa szerepét a késői hettita korban a Viharisten vette át, vagyis a kapcsolat köztük indokolt. Márpedig ha a hettita peruna szónak „szikla” jelentése van (vélhetően a görög petrosz és latin petrus megfelelője is), és a fent említett IE isteneknek és fogalmaknak van közük a kövekhez, akkor nem lehet sem *per-, sem *pérk^wus a PIE előzmény. A hipotetikus fogalmakból nem következne a hettita, vagyis – feltéve, hogy egyáltalán van köze Peruwa istennek a többihez, de ezt Güterbock és Hoffner is felteszi – a PIE találgatások mind hamisak.

Motívumok

(Kép: Gurparanzaḫu, Ailanuwa királya, az Odüsszeia íjászversenyének egyik előképe.)

A fentiek mind az IE és hettita istennevek kapcsolatára alapuló gondolatok. Hogy a hettita mitológiának mélyebb köze is van az IE mitológiákhoz, ráadásul a kapcsolódás iránya is arra utal, hogy a hettita volt az előzménye az ismert IE mitológiáknak, nem pedig leszármazottja valamilyen hipotetikus PIE mitológiának, azt a motívumok ismétlődése, és a hettitában jól láthatóan közel-keleti eredete bizonyítja. Mindezek majd arra fognak utalni, hogy a hettita nem mellékágként, önálló és kihalt fejlődési vonalon állt, hanem közvetlen összekötő kapocs a Közel-Kelet és az IE népek között. A nevek nem mindig mentek tovább, illetve új nevek alakultak ki, néha valóban epithetonokból lettek nevek, de a mitológia általános jellegzetességei árulkodók maradtak. Ezek elsősorban a görög–római mítoszokban látványosak, mert azokról lényegesen korábbi korokból van információnk, így a változások is kisebbek. A Védák első ismert formái ezeknél is lényegesen későbbiek, míg a germán mitológia még annál is későbbről.

 Ez lesz a következő írás témája.

Irodalom

ŠL – P. Anton Deimel: Šumerisches Lexikon, 1928

Æ – René Labat: Manuel D'epigraphie Akkadienne, 1947

MZL – Rykle Borger: Mesopotamisches Zeichenlexikon, 2004

Hutter – Manfred Hutter: Aspects of Luwian Religion, 2003

Alwin Kloekhorst: Etymological Dictionary of the Hittite Inherited Lexicon, 2008

Mallory – James Mallory, Douglas Adams: Encyclopedia of Indo-European Culture, 1997

Delamarre – Xavier Delamarre: Dictionaire de la language gauloise... 2003

Kroonen – Guus Kroonen: Etymological Dictionary of Proto-Germanic, 2013

Güterbock – Hans Güterbock, Harry Hoffner: The Hittite Dictionary of the Oriental Institute of the University of Chicago, 2020

Tamaz V. Gamkrelidze & Vaszilij V. Ivanov, Scientific American, 1990/5.

Edgar H. Sturtevant: The Indo-Hittite Laryngeals, 1942

Colin A. Renfrew: Archaeology and Language: The Puzzle of Indo-European Origins, 1987

Marija Gimbutas: Primary and Secondary Homeland of the Indo-Europeans: comments on Gamkrelidze–Ivanov articles, 1985

Martin L. West: The East Face of Helicon, West Asiatic Elements in Greek Poetry and Myth, 1997